Nani&Zitus

Az utóbbi néhány hét távlatában realizálódott bennem a tény, hogy korábban milyen ritkán jártam koncertre, az elmúlt egy hónapban viszont kijutott belőle kettő is. Igazság szerint a Zaz koncert volt a korábbi élmény augusztus közepe felé, egy újabb Zitus-féle villámlátogatás alkalmával Bonnban, de azt hiszem, ennek nincs nagy jelentősége (az Idan Raichel benyomás frissebb volt nyilvánvalóan, szóval azonnali hatállyal kikívánkozott :)

Elöljáróban annyival kezdeném, hogy eleinte nem is volt sok kedvem elmenni erre a koncertre – mit szépítsem, azért, mert csak álló jegyek voltak, én meg lusta vagyok -, de a húgom nagyon szeretett volna, így aztán „feláldoztam magam a testvériség oltárán” és megígértem neki, hogy elkísérem. Hogy ne teljesen tudatlanként érkezzem, egy héttel a koncert előtt beszereztem az együttes egyetlen albumát, és néhányszor végig hallgattam. Szöveget megtanulgatni esélytelen voltam, lévén, hogy minden dal tök franciául van. Ebből kifolyólag tök francia Isabelle Geffroy is, az énekesnő, amely tényből aztán akadtak is kisebb fajta nehézségek, nevesül, hogy egyáltalán nem tudott kommunikálni a német közönséggel. Na jó, ennek talán nem az volt az oka, hogy ő francia, hanem hogy nem tud sem angolul, sem németül. Azt gondolom, hogy erre a témára sürgősen rá kell majd gyúrnia, ha ilyen teltházas koncerteket ad szerte a világon, ráadásul ilyen borsos jegyárakkal (itt említeném meg, hogy az én áldozatom semmi volt Zituséhoz képest, aki mindkettőnk belépőjét fizette). A problémát persze gyorsan áthidalták oly módon, hogy kirántottak egy leányzót a közönségből, aki beszélt franciául, és ő nagy boldogan tolmácsolta Isabelle szavait.

Viszont épp itt az ideje, hogy áttérjünk Zaz zenéjére. Utcazenészként kezdték, sanzonos és jazz-es beütésű hangzásvilággal, igazából nagyon egyedi és fülbemászó a muzsikájuk, és csak rájuk kell nézni egy-egy videón, hogy az ember lássa, igazi örömzenét játszanak. A koncert viszont számomra elég hasonló élmény volt Idan Raichelhez, nevesül hogy egyáltalán nem erre számítottam. Ez a pici nő olyan őrületet rendezett a színpadon vagy másfél órán keresztül, hogy alvás problémái biztos nincsenek egy ilyen este után :) Igazi, klasszikus – de jó – értelemben vett őrült zenész, aki teljesen kivetkőzik magából egy élő előadás során, kiabál, rohangászik, vezényli a közönséget, a hangjával pedig annyira csodálatosan játszik. A zenészei is nagyon szimpatikusak, a billentyűs humoros, a gitáros virtuóz, nagyon egységes képet alkotnak. Talán az is jól jellemzi, mennyire szerethető a zenéjük, hogy a hallgatóság iszonyú vegyes volt. Fiataltól a középkorún át egészen az idős emberekig mindenki felszabadultan táncikált a dalaira, a vegyes megjelenési stílusokról pedig már ne is beszéljünk. Volt szemmel láthatóan a munkából érkező menedzser típus, alternatívan öltözködő egyetemista korú és emosba hajló punk-rocker, szóval tényleg sokszínű volt a társaság. Miután végigjátszották az album dalait, kétszer tapsolta vissza őket a közönség. Rosszmájúan meg is jegyeztem magamban, hogy talán azért, mert ha a kiírthoz képest egy órával később kezd egy banda (igaz, volt elő”zenekar”), ráadásul új befutó előadóként már most közel 40 eurot kérnek egy jegyért, akkor igen is játszanak még, de nyilván valóan nem erről volt szó, élvezet volt mindenki számára akár kétszer-háromszor is végighallgatni ugyanazt a számot, olyan szuggesztív az előadásmód.

A végső konklúzióm az, hogy igenis érdemes koncertre járni, mert a zene egyáltalán nem ugyanaz, ha az ember cd-n hallgatja meg vagy élőben. Cd-ről is lehet élvezni egy együttes zenéjét, de az egészen más, mikor látszik az előadó arcán is az az öröm, amit a zene nyújt, illetve az, amit a közönségnek nyújt az előadása révén. Igyekszem kerülni a pátoszt, de az ilyen estéken rájön az ember, hogy a szeretet tényleg körülvesz és összeköt minket.