Nani&Zitus

Talán már említenem sem kell, hogy milyen iszonyúan el vagyok maradva a bejegyzésekkel, és az egyetlen dolog, ami megment attól, hogy 820 poszt megírása várjon rám az az, hogy szokásos év végi Harry Potter és Gyűrűk Ura olvasásomat végzem, amikről - a múlt évre való tekintettel - nem áll szándékomban újra írni. 

Szóval előre is megkövetek mindenkit, ha az elkövetkező négy-öt bejegyzés tárgyára nem emlékszem már maradéktalanul, és a véletlen folytán valami valótlan vagy elferdített információ kerül ki a kezeim alól, de tippem szerint valamikor október táján olvashattam őket. 

Freya North regényét azért választottam, mert bár alapvetően nem vagyok egy vadromantikus alkat, néha nekem is jól esik szerelmes dolgokról olvasni, és hát elég sok könyvblogos lány oldalán olvastam dicsérő szavakat a könyvről.

A történet három nővérről szól, s arról, miként nyomta rá egész életükre bélyegét, hogy édesanyjuk már kislány korukban elhagyta őket. Catet, Fent és Pipet, akik immár felnőtt, férjes asszonyok, nagybátyjuk nevelte fel, s bár úgy érzik, mindent megkaptak a bohém rokontól, mégis hiányzott valami gyermekkorukban (naná, az anyjuk!).

Hát, mit mondhatnék? Tényleg olvasmányos könyv, az ember lánya kettőt pislog, és már vége is. Szerencsére nem is az a csöpögős fajta, ami elázik abban a nyálmennyiségben, amit önmaga bocsát ki, de engem mégsem győzött meg annyira. Egyrészt kiszámíthatónak tartottam: nagyon is tudható volt, hogy a három lány végül rátalál majd az anyjára, és hogy mindannyiuk néhol válságban vergődő házassága, illetve párkapcsolata idővel sínre kerül.

Emellett az sem tetszett, hogy az írónő stílusa számomra időnként meglehetősen közönséges volt. Nem vagyok egy nebáncsvirág, egyetértek azzal, hogy a szex mint téma egyáltalán ne legyen tabu, de az én kis világomban egy romantikus történethez nem igazán passzolnak az olyan szavak, mint a dugni és társaik.

Ugyanakkor, ami igenis meggyőzött, az a három lány egymással való kapcsolata volt, mert az nagyon reális képet festett. Olvasás közben irtó sokat gondoltam a saját testvéreimre, és arra, hogy mi is valahogy hasonlóan élünk. Sokszor elmerülünk a saját kis gondjainkban, problémáinkban, nem elsőre halljuk meg, hogy a másiknak szüksége van ránk, de amikor igazán nagy a baj, akkor futunk, szaladunk, hogy segíthessünk egymáson. Ez a része tényleg megható volt a történetnek, és ebből kifolyólag gondolom azt, hogy Freya North nagyon jó karaktereket formál, tényleg emberiek. Ha még a sztori vonalvezetésén is dolgozott volna egy kicsit, akkor végképp levett volna a lábamról.

Mindent összevetve azonban kellemes könyvélmény volt, nem lehet mindig minden egy Szép új világ vagy ehhez hasonló magasröptű irodalom (és hogy ne legyek túl igazságtalan, elismerem, senki nem ígérte, hogy ez az lesz).