Nani&Zitus

Annyira sokan írtak már A szolgálólány meséjéről a könyvblogos ismerősök közül, hogy szinte fölöslegesnek érzem újabbal bővíteni a posztok hosszú sorát, de akárhogy is, a könyv az idei olvasmányélményeim közé tartozik, szóval mindenképp ejtek róla néhány szót, más nem azért, hogy később könnyebben tudjak visszaemlékezni rá.

Érdekes, hogy a rengeteg felmagasztaló vélemény ellenére is sikerült úgy belevágnom ebbe a regénybe, hogy nem voltak különösebb elvárásaim, így most nem is nyomaszt annyira a tudat, hogy nem mindenben értek maradéktalanul egyet a többiekkel. Félreértés ne essék, Margaret Atwood műve jó, nagyon tetszett, de nekem ez most csak amolyan egyszeri olvasásra jó írás volt, nem forgatott ki saját valómból, nem foglalkoztatott még napokkal később is.

A pontosabban meg nem határozható jövőben játszódik ez a történet, a diktatórikus elvek szerint működő Gileád Köztársaságban, amit ha az olvasó nagyon akar, a leírtak alapján az USA elfajzott utódjának tekinthet. A különböző környezeti ártalmak, illetve furcsa, hovatovább morbid társadalmi és politikai szabályok hálójában vergődő ország teljesen megvonja a nőktől a személyiségi jogok többségét: nem lehet állásuk, vagyonuk, sőt mitöbb pusztán egy férfi háztartásának tagjaként van joguk létezni. De nő és nő között is van különbség ebben a degenerált társadalomban, értéket lassan már csak az olyan asszonyok jelentenek, akik még képesek gyermeket szülni. Őket átnevelik (vagy agymossák?), vörös ruhában járatják, minden önállóságuktól megfosztják. Egyetlen funkciójuk az marad, hogy utódokkal ajándékozzák meg a párthű, magas pozícióban lévő férfiakat, de nem mint feleség, hanem mint a ház egyszerű szolgálói. Ezeknek a lányoknak immár saját nevük sincs ebben a társadalomban, gazdájuk vezetéknevét viselik.

Fredé, a történet főhőse is egy ezek közül a lányok közül, de az élete talán egy fokkal könnyebb a többiekénél. Bár neki is el kell szenvednie a perspektíva nélküli jövő tudatát, a minden intimitást mellőző, megtermékenyülését célzó szexuális együttléteket, a szigorú korlátok között való létezés megmásíthatatlanságát, ura egy fokkal engedékenyebbnek tűnik a többinél. Észreveszi és méltányolja Fredé intellektusát, engedélyezi számára, hogy olvasson, alkalmanként magával is viszi kisebb kiruccanásaira, de Fredé – érthető módon – így sem boldog. Hiába keresi másik férfi társaságát, hiába csillan meg együttléteikben néha a béke és a harmónia, ebből a beteg, elkorcsosult társadalomból nincs menekvés. Vagy talán mégis?

Legjobban talán a befejezése tetszett a regénynek, ahogy egy konferencia keretein belül kielemzik a dokumentumokat, amiket Fredé maga után hagyott. Mert ez a néhány oldal sugallta számomra leginkább, hogy mindez akár meg is történhet. Miért is ne? Folyamatosan romboljuk a Földünket, és az emberi faj mindemellett olyan agresszív is, hogy gátlások nélkül pusztítja önmagát. Nincs olyan momentuma a regénynek, ami irracionálissá, hihetetlenné tenné, vagyis nagyon ijesztő kilátásokat vázol.

Élveztem az olvasását, nagyon jól megszerkesztett, elgondolkodtató, alapos írásnak érzem, és mindenképp méltányolni valónak tartom, hogy Atwood 1985-ben ilyen távolra tekintő, valószerű disztópiát volt képes megteremteni. De mint már korábban is említettem, engem nem rázott meg annyira, „pusztán” egy nagyon színvonalas és intelligens könyvélményt jelentett számomra.

Pluszöröm, hogy ezen a bámulatosan gyönyörű teraszon olvastam a könyv nagyrészét :)