Nani&Zitus

Az utóbbi néhány hét távlatában realizálódott bennem a tény, hogy korábban milyen ritkán jártam koncertre, az elmúlt egy hónapban viszont kijutott belőle kettő is. Igazság szerint a Zaz koncert volt a korábbi élmény augusztus közepe felé, egy újabb Zitus-féle villámlátogatás alkalmával Bonnban, de azt hiszem, ennek nincs nagy jelentősége (az Idan Raichel benyomás frissebb volt nyilvánvalóan, szóval azonnali hatállyal kikívánkozott :)

Elöljáróban annyival kezdeném, hogy eleinte nem is volt sok kedvem elmenni erre a koncertre – mit szépítsem, azért, mert csak álló jegyek voltak, én meg lusta vagyok -, de a húgom nagyon szeretett volna, így aztán „feláldoztam magam a testvériség oltárán” és megígértem neki, hogy elkísérem. Hogy ne teljesen tudatlanként érkezzem, egy héttel a koncert előtt beszereztem az együttes egyetlen albumát, és néhányszor végig hallgattam. Szöveget megtanulgatni esélytelen voltam, lévén, hogy minden dal tök franciául van. Ebből kifolyólag tök francia Isabelle Geffroy is, az énekesnő, amely tényből aztán akadtak is kisebb fajta nehézségek, nevesül, hogy egyáltalán nem tudott kommunikálni a német közönséggel. Na jó, ennek talán nem az volt az oka, hogy ő francia, hanem hogy nem tud sem angolul, sem németül. Azt gondolom, hogy erre a témára sürgősen rá kell majd gyúrnia, ha ilyen teltházas koncerteket ad szerte a világon, ráadásul ilyen borsos jegyárakkal (itt említeném meg, hogy az én áldozatom semmi volt Zituséhoz képest, aki mindkettőnk belépőjét fizette). A problémát persze gyorsan áthidalták oly módon, hogy kirántottak egy leányzót a közönségből, aki beszélt franciául, és ő nagy boldogan tolmácsolta Isabelle szavait.

Viszont épp itt az ideje, hogy áttérjünk Zaz zenéjére. Utcazenészként kezdték, sanzonos és jazz-es beütésű hangzásvilággal, igazából nagyon egyedi és fülbemászó a muzsikájuk, és csak rájuk kell nézni egy-egy videón, hogy az ember lássa, igazi örömzenét játszanak. A koncert viszont számomra elég hasonló élmény volt Idan Raichelhez, nevesül hogy egyáltalán nem erre számítottam. Ez a pici nő olyan őrületet rendezett a színpadon vagy másfél órán keresztül, hogy alvás problémái biztos nincsenek egy ilyen este után :) Igazi, klasszikus – de jó – értelemben vett őrült zenész, aki teljesen kivetkőzik magából egy élő előadás során, kiabál, rohangászik, vezényli a közönséget, a hangjával pedig annyira csodálatosan játszik. A zenészei is nagyon szimpatikusak, a billentyűs humoros, a gitáros virtuóz, nagyon egységes képet alkotnak. Talán az is jól jellemzi, mennyire szerethető a zenéjük, hogy a hallgatóság iszonyú vegyes volt. Fiataltól a középkorún át egészen az idős emberekig mindenki felszabadultan táncikált a dalaira, a vegyes megjelenési stílusokról pedig már ne is beszéljünk. Volt szemmel láthatóan a munkából érkező menedzser típus, alternatívan öltözködő egyetemista korú és emosba hajló punk-rocker, szóval tényleg sokszínű volt a társaság. Miután végigjátszották az album dalait, kétszer tapsolta vissza őket a közönség. Rosszmájúan meg is jegyeztem magamban, hogy talán azért, mert ha a kiírthoz képest egy órával később kezd egy banda (igaz, volt elő”zenekar”), ráadásul új befutó előadóként már most közel 40 eurot kérnek egy jegyért, akkor igen is játszanak még, de nyilván valóan nem erről volt szó, élvezet volt mindenki számára akár kétszer-háromszor is végighallgatni ugyanazt a számot, olyan szuggesztív az előadásmód.

A végső konklúzióm az, hogy igenis érdemes koncertre járni, mert a zene egyáltalán nem ugyanaz, ha az ember cd-n hallgatja meg vagy élőben. Cd-ről is lehet élvezni egy együttes zenéjét, de az egészen más, mikor látszik az előadó arcán is az az öröm, amit a zene nyújt, illetve az, amit a közönségnek nyújt az előadása révén. Igyekszem kerülni a pátoszt, de az ilyen estéken rájön az ember, hogy a szeretet tényleg körülvesz és összeköt minket.

Nagyon úgy tűnik, hogy az elszánt és folyamatos blogírás korszaka leáldozott, és ezután tényleg csak arról leszek képes beszámolni, ami valamiért nagyon megfogott, no de legyen így.

Nos, azt nem állítom, hogy minden évben bősz látogatói vagyunk a Zsidó Nyári Fesztiválnak, de nem ez volt az első alkalom, hogy jegyet vettünk valamelyik koncertre, és eddig még sosem csalódtunk. Nem volt ez másképp idén az Idan Raichel Project esetében sem. Igazából már azt is egy véletlenül nagy „csodának” könyveltem el, mikor az egyik óriásplakáton rácsodálkoztam Idan arcára, tekintve, hogy épp pár nappal korábban folytattam le magamban egy olyan típusú eszmefuttatást, hogy tudniillik Izraelbe kéne utazni – persze nem kizárólagosan az együttes miatt – és meg kéne hallgatni az egyik koncertjüket. Hát, Izraelbe utazni persze még mindig szeretnék, de a koncertélmény az legalább már megvolt :)

Aki tök szűz Idan Raichel Project ügyben, annak annyit érdemes tudni, hogy ez egy izraeli zenekar, a frontember, zongorista és zeneszerző Idan Raichel nevét viseli, és eléggé mobil egy társaság, tekintve, hogy saját bevallásuk szerint is több mint 70 tagot számlálnak, nem véletlen tehát a „project” elnevezés. Természetesen a koncerteken ennél jóval korlátozottabb számban jelennek meg, általában olyan nyolc-tízen, de ihletet nagyon sok irányból merít az együttes. Zenéjükben keverednek Izrael, a Közel-Kelet, Afrika, sőt még Dél-Amerika hangjai is, de valami olyan csodálatos harmóniában, hogy az ember csak győzzön ámulni rajta. A zenekar minden tagja büszkén vallja, hogy izraeli, ugyanakkor féltve őrzik saját sokszínű gyökereiket is, legyen az etióp, szudáni, jemeni vagy surinami.

A budapesti koncertről vég nélkül tudnék regélni, mégis talán azt hangsúlyoznám leginkább, hogy egyáltalán nem olyan volt, mint amire számítottam. Ha az ember belehallgat teszem azt Youtube-on a zenéjükbe, alapvetően valami végtelenül nyugodt, békés és harmonikus összkép alakul ki benne, nyugodtan állíthatom, hogy az egész együttes beskatulyázható volna, mint akusztikus folk-pop, aztán kész. Ehelyett a Dohány utcai Zsinagógában valami olyan félelmetesen pörgős, aktív örömzenét kapott a közönség, hogy épp csak nem szakadtak le a karzatok a nagy tapsban és lábdobogásban. Fiatalok és idősek lába együtt járt a ritmusra, és nem egy ember konkrétan táncra perdült. Klasszikus értelemben egyik ismert dalukat sem játszották végig, ahogy azok a stúdió albumokon szerepelnek, sokkal inkább úgy tűnt, mintha a zenészek „csak” egymással jamelgetnének, improvizálnának, ennek ellenére hatalmas sikerük volt. Bár alapvetően Idan Raichel a szülőatyja a társulatnak, az ő szerepe mégis meglehetősen passzívnak tűnt, sokkal nagyobb teret hagyott a zenészeinek, énekeseinek, de én a magam részéről láttam a büszkeséget az arcán, ahogy rájuk nézett. Ugyanakkor nem akarnám elvitatni, hogy Idan remek zongorista és komponista, abszolút megvolt a helye az egész kompozícióban.

Annyi már biztos, hogy ha esetleg legközelebb jönnek Magyarországra, én tuti ott leszek a koncertjükön, akinek meg esetleg megtetszett a társaság az ajánlás alapján, csak annyit mondhatok, hogy sokkal, de sokkal jobbak élőben, mint felvételről. Persze azért hallgassátok őket felvételről is :)

Talán igazából jobb is, ha nem kezdek magyarázkodásba azt illetően, hogy miért nem írtam egy sort sem az utóbbi x (sok) hónapban. Az a vicc az egészben, hogy különben marha sokat olvastam, kimondottan jó könyveket is, csak épp ez a blogolás maradt el, de rendesen. Abszolút esélytelennek érzem, hogy visszamenőleg pótoljam a hiányzó élményeket, úgyhogy annál a verziónál maradtam magammal, hogy felveszem ott a fonalat, ahol most tartok.

Nos, mint ahogy az x (sok) hónapja ki is van linkelve oldalt, beszippantott minket (Zitust és engem is) Janet Evanovich, vagyis inkább Stephanie Plum világa. Miután elfogyasztottuk azt a három kötetet A szingli fejvadász sorozatból, ami anno az Ulpius gondozásában piacra került, véres hajsza indult részemről a neten, hogyan lehetne beszerezni a folytatást. A negyedik rész elvileg még megjelent magyar fordításban, de manapság gyakorlatilag lehetetlen beszerezni, mindenhol csak előjegyezni lehet. Ezért aztán ismét hálát adtam az égnek, amiért imádott húgom külföldön él, és leadtam neki a rendelést egy tonna angol nyelvű könyvre. Ezúton is köszönöm neki szíves közreműködését, ugyanakkor kérem Isten áldását a Thalia könyváruházra :)

Csak hogy objektívnak tűnjek ebben a posztban, mindjárt az elején közlöm, hogy Evanovich ugyanazt a rétestésztát nyújtja immár 17 rész óta, ugyanakkor be kell vallanom azt is, hogy amit csinál, azt nagyon jól csinálja. Lehet, hogy az már kicsit unalmas, mikor Stephanie-nak a százhúszonnyolcadik autója robban fel (legyen az saját vagy kölcsön kocsi), Mazur nagyi harmincnegyedszer nyitja fel a ravatalozóban a nem véletlenül lezárt koporsókat, Joe Morelli már se szerit, se számát nem tudja, hányadszor kap idegrohamot átlagosnak egyáltalán nem mondható barátnőjétől, de az egész mégis vicces! Nem lehet nem imádni ezeket az egytől egyig ütődött karaktereket, akiknek a száma szépen gyarapszik a történet előre haladtával, nem lehet nem drukkolni ennek a rakás szerencsétlenség lánynak, hogy végre találja már meg élete vezérfonalát, és nem lehet elnyomni a mosolyt a szánk sarkában, mikor reménytelenül küzd, hogy kitalálja, a két übertop-pasi közül melyik is kell neki valójában.

Na, és ez az a pont, amikor ez a bejegyzés, átmegy csajosba, úgyhogy a férfi olvasóknak azt javaslom, ha jót akarnak maguknak, tartózkodjanak a továbbiak olvasásától, mert állítom, nem nekik való :) Szóval adott Stephanie, abszolút döntésképtelenül vergődve Joe Morelli, az olasz származású, trentoni rendőrnyomozó, gyerekkori szerelme, szüzességének elrablója, és Ricardo Carlos Manoso, azaz Ranger, a tökéletesen titokzatos, szuper szexi és vérprofi fejvadász között. Hát, valljuk be, valahogy nem tudjuk sajnálni szegényt. A valósághoz persze az is hozzátartozik, hogy miközben Stephanie ezzel a grandiózus problémával hadakozik, rossz fiúk után (vagy épp elől) is futkorász, hogy meglegyen a mindennapi betevő, tiltakozik édesanyja nevelő szándéka ellen, prostikat, dílereket, perverzeket térít jó útra, mégis, az olvasó szinte csak azokat a jeleneteket várja, mikor végre szemtől szemben van a két férfi közül legalább az egyikkel – alkalmanként mindkettővel egyszerre -, és kínok között próbálja kitalálni a frankót. Evanovich vérforralóan erotikus hangulatot tud teremteni ezekben a szituációkban anélkül, hogy akár csak egyetlen szó is esne tényleges szexről, és hogy őszinte legyek, néha tényleg megértem szerencsétlen Stephanie-t, amiért ilyen tanácstalan. 14 kötet óta próbálom eldönteni, hogy a két pasas közül nekem melyik lenne a favoritom, olvasás közben mindig erősen hajlok Ranger felé, aztán persze rádöbbenek, hogy no de akkor mi lenne szegény Morellivel, aki a kalanddal, izgalommal és titokzatossággal szemben a házát, a szerelmét, a kutyáját, az egész életét ajánlja Stephanie-nak. A válasz erre a kérdésre egyelőre az írónő titka, sőt el tudom képzelni, hogy esetleg még ő sem tudja, mi lesz a díszes triumvirátus sorsa, ám amíg ez kiderül, szórakoztató, vidám percekkel ajándékoz meg minket, olvasókat, illetve nemsokára már a mozilátogatókat is, ugyanis a tervek szerint 2012-ben bemutatják az első kötetből készült filmet is. Stephanie-t számomra kissé meglepő módon Katherine Heigl játssza majd, és hát hölgyeim, íme a férfifelhozatal (aki eddig Morelli párti volt, ezután lehet, hogy kétszer is meggondolja J):

Valamikor néhány évvel ezelőtt, mikor Zita húgom még javában az iskolapadot koptatta Maastrichtban, elutaztam hozzá, hogy ne legyen olyan szörnyű honvágya (na jó, olyan szörnyű honvágya sosem volt, de azért akkor is :) Az volt az első alkalom, hogy láthattam a könyvmolyok Paradicsomát! Idén a szüleim voltak látogatóban Zitusnál, és nekik még annyi eszük is volt, hogy elkattintsanak néhány felvételt. Hát, kedves rokon lelkek, csak annyit tudok hozzáfűzni ehhez, hogy üdv a Mennyekben!

Nani

Megint valami olyasmi, aminek már rég elmúlt az újdonságértéke, valami, ami sokkal lassabban ért el hozzám, mint sok más könyvbolondhoz. Stieg Larsson Millennium Trilógiája a magyarországi megjelenéskor semmit nem mozgatott meg bennem. Felfogtam a kötetek címét, a közönségsikert, amit kiváltott, mégsem érdekelt. Nincs rá konkrét okom, mivel nem tudtam, miről szól, nem tudtam, milyen műfaj. Talán épp dacból, mert ami tömeghisztit vált ki, az nekem sosem kell (lásd Twilight). Aztán húgom Németországban olvasni kezdte. Mesélte, hogy krimi…és hogy nagyon jó…és hogy elhozza, ha hazajön. Időközben az első film is moziba került, de én egyelőre jegeltem a témát, mert nem akartam megvonni a lehetőséget az olvasmányélménytől. S végül megérkezett a három vaskos kötet, természetesen németül. Belevetettem magam, bár kissé gyanakodva, mert németül már a címek sem azok, mint a legtöbb olyan nyelven, amiken megjelent a regénytrilógia. A Verblendung, azaz káprázat jelentésében ugyanis elég távol áll A tetovált lánytól (svédből szabadon fordítva egyébként Férfiak, akik gyűlölik a nőket), csakúgy, mint a Verdammnis (kárhozat) A lány, aki a tűzzel játsziktól és a Vergebung (megbocsátás) A kártyavár összedőltől (a második és a harmadik kötet esetében a magyar cím megegyezik a svéddel). De belátom, a sztori milyenségéből ez mit sem von le. 

Az első kötetben alkalmunk van megismerni Mikael Blomkvistet, a Millennium című lap épp bukott gazdasági újságíróját és Lisbeth Salendert, az öntörvényű, szabadúszó hekkerlányt, valamint a köztük kialakuló kapcsolatot, miközben Henrik Vanger, az idős multimilliárdos konszerntulajdonos megbízásából egy feltételezett gyilkosság ügyében nyomoznak. Negyven éve Henrik kedvenc unokahúga ugyanis eltűnt egy családi összejövetelről, az agg férfi pedig arra gyanakszik, hogy ehhez segédkezet egyik „szeretett” rokona nyújtott. Mikael, jobb dolga nem lévén, elfogadja Vanger ajánlatát, miszerint még egyszer utoljára nyálazzák át a nyomozási anyagokat, és próbálják fellebbenteni a fátylat a rejtélyről. Nehezen indul kutakodás, számomra nem is volt teljesen világos, hogy az ilyesmire miért egy újságírót kérnek fel, de mint már írtam, belátom, sztori milyenségéből ez mit sem von le. Jó krimihez méltóan lassan, lépésről lépésre derül fény az eddig nem egyértelmű, vagy csak „félrenézett” tényekre, egymás után kerülnek a helyükre a kirakós játék egyes darabjai, míg végül összeáll az a kép, amely részben rettenetesebb és elképesztőbb, mint amire bárki is számított volna, részben viszont sokkal felszabadítóbb is. Larsson karakterei életszerűek, emberien tökéletlenek, épp ezért rendkívüli módon szerethetőek, különös tekintettel Lisbethre, aki talán egész éves olvasmányélményeim egyik kedvenc szereplőjévé vált, pedig ez még csak az első kötet! :) Ugyanakkor Larsson nem csak a karakterfestésben ügyes. Ugyanolyan érdekesen gombolyítja a krimiszálat, mint amilyen lebilincselően ír gazdaságról, politikáról, közéletről, tökéletesen megtartva az egyensúlyt a különböző témák között. Bár természetesen az első rész elolvasása után ez még nem megállapítható, A tetovált lány nekem kicsit kakukktojás volt a teljes trilógia viszonylatában, tekintve, hogy kiemeli a történetet Mikael és Lisbeth stockholmi hétköznapjaiból, és áthelyezi az egészet egy vidéki környezetbe, egy őket és az életüket nem szervesen érintő nyomozás keretei közé. Sok ismerősöm, aki olvasta a könyveket, állította, hogy neki ez a rész tetszett a legjobban, de nekem épp a fent említett tényekből kifolyólag olyan érzésem volt, mintha ez az epizód nem képezné szerves részét a hármas egységnek. 

Nem úgy, mint a második kötet, mely szinte egy az egyben Lisbethről, és egy olyan bűnügyről szól, ami igenis nagyon közelről érinti őt és Mikaelt is. A lány, aki a tűzzel játszik kiindulópontja egy olyan leleplező és tényfeltáró cikk az illegális leánykereskedelemről, melyet Mikael egy kollágája készül megjelentetni a Millenniumban. Minden fenekestül fordul fel azonban, mikor a fiatal férfit és annak barátnőjét Mikael holtan találja lakásukban, a rendőrség pedig ráadásként Lisbeth ujjlenyomatait találja meg a gyilkos fegyveren. Megkezdődik a hajsza a tetovált lány után, akinek a múltjából megdöbbentő tényeket cincál elő a média és a rendőrség is, Lisbethnek és Mikaelnek viszont nem csak a hatóságoktól van félnivalója. Miközben egymástól függetlenül azon igyekeznek, hogy bebizonyítsák Lisbeth ártatlanságát, valamint tisztázzák, kiknek a „segítségével” kerülnek Kelet-Európából Svédországba a prostitúcióra kényszerített fiatal lányok, illetve kik azok az akár magas rangú személyiségek, akik igénybe veszik ezeknek a lányoknak a szolgáltatásait, sarkukban van a fél svéd alvilág. Számomra szerethetőbb ez a kötet az előzőnél, mert Lisbethet még közelebb hozza az olvasóhoz, még szerethetőbbé teszi minden devianciája ellenére. Lisbethén kívül sok más szereplő életébe is mélyebb bepillantást nyerünk ebben a részben, én például nagyon megszerettem a lány főnökét, Dragan Armanskijt, korábbi gyámját, Holger Palmgrent, vagy a nyomozást vezető rendőrt, Jan Bublanskit is. Megint príma az egyensúly közélet és magánélet között, a sztori soha nem unalmas, ráadásul kellően kérdéses pillanatban szakad meg ahhoz, hogy kétség ne férjen hozzá, az ember a harmadik részt is meg akarja vásárolni. 

A harmadik részt, amiben aztán mindenre fény derül. Hogy miként éli túl Lisbeth a halálos fejlövést, melyet a második kötet végén szerez, hogy mi a kapcsolat közte és a Svédországba dezertált szovjet kém, Alexander Zalachenko között, és hogy sikerül-e tisztázni őt az egyre csak szaporodó vádak alól. A védelmező szerepét Mikael ezúttal megosztja ügyvéd nővérével, Annikával, ő látja el Lisbeth jogi képviseletét, valamint egyre gyarapodik a tetovált lány szimpatizánsok száma, még a rendőrség köreiből is. Egyre több tény utal arra, hogy Lisbeth egy végzetes, jól megkoreografált összeesküvés áldozata, azé az összeesküvésé, mely Zalachenko valódi személyazonosságát hivatott leplezni. Ugyanakkor kiderül az is, miként függ össze a svéd titkosszolgálat egy szűk körének erősen törvényellenes tevékenysége az előző kötetből megismert lánykereskedelem témájával. Dagad a sztori, amit a Millenniumnak esze ágában sincs szőnyeg alá söpörni, sőt, minden idők legnagyobb sajtóbotrányának szánják. A kártyavár összedől méltó lezárása mindannak a bonyodalomnak, mely A lány, aki a tűzzel játszikban kezdődött, a vége felé nekem már mégis kicsit sok volt. Lehet, hogy azért, mert németül olvastam, és irdatlan hosszú, de az utolsó néhány száz oldalon már alig vártam, hogy vége legyen. Larsson talán egy kicsit tovább nyújtja a dolgot, mint kéne, próbálja a végletekig fokozni a feszültséget, minden kis mellékszereplőről lerántani a leplet, szerintem ez már felesleges. Az a pillanat, mikor az olvasó érzi, hogy minden jóra fog fordulni, jóval hamarabb következik be, mint az utolsó oldal, szóval a befejezés valahogy nem tökéletes. Nagyon jó, de nem tökéletes. A három kötetet összességében tekintve viszont figyelemre méltó írás, igazán sajnálom tehát, hogy Larssontól újat már nem fogunk látni.

A filmekre túl sok szót nem akarok vesztegetni, mert szokás szerint a közelébe sem érnek az írott verziónak. Az első részben még talán sikerült vászonra vinni azt a feszültséget, ami jellemzi a regényt is, pergős a cselekmény, a néző nem unatkozik egy percig sem, még a fura svéd nyelv sem vonta el a figyelmemet a történetről, mégsem ugyanaz az egész. A lány, aki a tűzzel játszik szinte már unalmas a könyvhöz képest, igenis néztem az órámat, hogy mennyi van még hátra, szóval ha kijön az utolsó rész, azt már csak becsületből fogom megnézni. Az egyetlen dolog, amit nagyon a film javára kell írnom (vagyis talán inkább a castingoséra), hogy Noomi Rapace tökéletes Lisbeth Salender.

Kissé már frissebb emlék az ez évi sajtófotó kiállítás, azaz a World Press Photo '10.

Nehéz lelkesítő bejegyzést írni egy olyan kiállításról, ami egyrészt már bezárta kapuit, azaz élőben nem lehet megtekinteni Budapesten, másrészt pedig ilyen felemás témájú, mint a sajtófotó. Sőt, azt kell mondanom, a felemás sem épp találó szó, mert nagy valószínűséggel sajnos mindenki előtt ismeretes, hogy a sajtófotók világa korunkban nem épp egy vidám miliő. Javítom tehát magam, és kijelentem, hogy ez egy igen szomorú kiállítás volt, tele megdöbbentő, horrorisztikus, kiábrándító és sokkoló képekkel. Egy-két fénykép képviselt talán olyan értéket, ami kiszabadította őket a fent említett skatulyákból, főleg a természetfotó, sport és portré kategóriákban, ezekre leginkább talán az érdekes jelző illene.

 „A World Press Photo kiállítás most is az elmúlt évnek mutat tükröt: a kiállításon sűrítve láthatjuk korunk történelmét, hétköznapjait, politikáját, sportját, művészetét, természeti változásait, tudományos eredményeit és azokat, akik a hírekben szerepelnek. Mindazoknak izgalmas élményt nyújtott a kiállítás 167 fotója, akik szerették volna jobban megérteni, mi zajlik körülöttünk a világban.

A nemzetközi zsűri 13 napot töltött Amszterdamban a 101.960 fotó értékelésével (23 nemzet 63 fotográfusát díjazta), amelynek eredménye a 2010-es utazó kiállítás. A díjnyertes alkotásokat bemutató évkönyv hat nyelven jelenik meg. Az adott esztendő legkiválóbb fotóit felvonultató évkönyv egyszerre kiállítási katalógus és érdekfeszítő önálló dokumentum.”

 És ennél a pontnál most további nehézségbe ütközöm, tudniillik mit is írhatnék még? Nyilván értelmetlen lenne a sok száz képről külön-külön írogatni, ráadásul mit ér egy fénykép szavakba öntve? Teljes képtelenség visszaadni azt az élményt, amit a megtekintése nyújt. Szorítkozom tehát arra, hogy címszavakban ismertessek néhány témát: amerikai jelenlét az iraki háborúban, az iráni választási botrányok, drogháború Dél-Amerikában, elnökváltás az Egyesült Államokban, vallási ellentétek a világban, növekvő szépségipar, éhező Afrika, a portré kategóriában azonosíthatatlan nemű fiatalok, beilleszkedni képtelen nációk, autizmus, és rengeteg más érdekfeszítő téma, ráadásul mindegyikben van valami torokszorító dráma. Nagyon sok velejéig sokkolt látogatót láttam a Millenárison ezen a délutánon, emberek percekre odaragadtak képek elé, pedig ez csupa olyan dolog volt, amit nap mint nap látunk a híradóban. Csak talán az a napi fél óra túl rövid ahhoz, hogy igazán a szívünkig hatoljanak az információk. Azt hiszem a World Press egy olyan kiállítás, ahol nem szégyen nyilvánosan elmorzsolni egy-egy könnycseppet a szemünk sarkából, és hálát adni azért, hogy mi viszonylag békés és viszonylag jóléti körülmények között éljük a mindennapjainkat. Mert lám, csak a Millenárisig kellett elmenni ahhoz, hogy egy borzalmakkal teli világba érkezzünk.

A nyertes képek közül végül azért nem illesztettem be ide egyet sem, mert képtelen voltam eldönteni, melyik „érdemes” rá, és melyik nem. Nem született kedvencem ezen a kiállításon, mert a maga nemében mindegyik fotó utolérhetetlen. Aki lemaradt, de mégis kíváncsi a díjazott fotókra, a következő link segítségével megtekintheti. De mindenképp kellően felvértezett lélekkel kezdjen hozzá!

Igazán nem tudnám megmondani, mi az oka annak, hogy mostanában ennyire nem fűlik a fogam a blog íráshoz. Nosztalgikusan gondolok vissza azokra az időkre, mikor alig vártam, hogy kibeszélhessem magamból minden kultúrélményemet, most meg még azt is nehezemre esik megosztani másokkal, ami pedig nagyon tetszett. Lehet, hogy lassan Csernus doktor könyvei után kell nyúlnom, ha meg akarom érteni magamat :) Viszont addig is összegereblyézek néhány nemrégiben, illetve részben igenis régen keletkezett élményt, amikre úgy gondolom, érdemes néhány szót „vesztegetni”.

Még tavasszal (azaz jócskán rég) átugrottunk húgommal egy villámlátogatásra Grazba. Neki sajnos ez úgymond study tour volt, az idő egy részét kénytelen volt munkával tölteni, de azért sikerült némi városnézés szerűséget is eszközölnünk az alig két napban. Nem lovalnám bele magam abba, hogy majd én bemutatom Grazot a tisztelt nagyérdeműnek, mert ahhoz sajnos igen nagyvonalúan kezeltük a városnézés fogalmát – értsd csak azt néztük meg, ami minket érdekelt -, de az Eggenberg kastély meglátogatása jelentett annyit, hogy egy posztot szenteljek neki.

Egy hatalmas, csodaszép és rendkívül gondosan ápolt park közepén fekszik ez a néhol gótikus, néhol barokk jegyeket mutató épület, amelyben különböző kiállításokon és tárlatvezetéseken vehet részt a látogató. Az alapbelépőjegy feljogosít egy vallási témájú műalkotásokból álló kiállítás, az emberiség teljes történelmének idejét felölelő érmegyűjtemény, a kastély külső építészeti csodáinak, valamint a parknak a megtekintésére. Az itt dolgozók által bőszen osztogatott prospektusokból azt is megtudhatjuk, hogy a kastély gyakran szolgál a német filmipar termékeiben impozáns háttérként vagy helyszínként. Ezen kívül jegyet válthatunk a kastély belső lakótereinek megtekintésére is, ami egy nagyon színvonalas vezetett túra keretein belül zajlik, angol vagy német nyelven. Itt vagyok kénytelen töredelmesen bevallani, hogy mi erre a túrára csak úgy ukk-mukk-fukk belógtunk, de attól még nem élveztük sokkal kevésbé.

Van ebben a kastélyban „Planetensaal”, ami egy nagyon szép, díszes fogadóterem, részben mitológiai, részben asztrológiai témájú festményekkel és szobrokkal, japán szoba, kínai szoba, kártyaszoba, meg minden, ami szem-szájnak ingere, eredeti antik parketta és ablaküveg a 17. századból (vicces, mert nagyon torzít), ágy, amiben még Mária Terézia is aludt, és még nagyon sok-sok érdekesség. Viszont hűvös is van, úgyhogy nem árt pulóvert vinni! Egyetlen hátulütője a helynek, hogy a belső terekben nem szabad fényképezni, úgyhogy az ember a valóban érdekfeszítő előadás után kizárólag az emlékeire tud hagyatkozni.

Ami talán még magánál az épületnél is mesésebb, az a kert, ahol pávák szaladgálnak minden kis ösvényen – igazi kuriózumként fehérek is -, a fűszálak egyenlő hosszúságúra vannak vágva minden négyzetcentiméteren, és ahol az ember egy álló napon keresztül képes volna elolvasgatni az egyik árnyas padon, olyan békés a hangulat. Nem is mulasztottam el a lehetőséget, míg Zituskám végezte komoly munkáját a grazi kórházban:)

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a helyet - még akkor is, ha nincs kedve kiállítást nézegetni-, mert a parkba mindössze egy euroért be lehet jutni, és még csak elképzelni sem tudok ennél lenyűgözőbb piknikhelyszínt, Graz pedig igazán nincs messze. Az már csak hab a tortán, ha az ember a barokk kultúrában is lubickolni akar egy kicsit. Szóval aki megteheti, irány Ausztria!

Nos, ezek a tartozásaim, látszik, hogy szép kis mennyiség, pedig ebben a filmek és egyéb még benne sincs. Azért a címmel ellentétben igyekszem majd megemberelni magam, és néhányról írni pár szót, mert akad a kazalban igencsak jó könyv szép számmal.

Talán akkor a legnehezebb rátalálni az első mondatra, mikor valami nagyon-nagyon tetszett. Az ember csak ül, és fogalma nincs, hogy is kezdjen hozzá. Nincs ez másképp a Komfortos Mennyország esetében sem, már ami engem illet.

Zitus húgom a nyáron itthon volt egy darabig munka ügyben, és mivel még ilyenkor is elég nehéz közös időpontot egyeztetni vele, merthogy barátok, régi ismerősök sokszor prioritást élveznek (elvégre őket mégis csak ritkábban látja), úgy döntöttünk, amolyan lutri alapon beülünk a moziba, megnézünk valamit, csak hogy együtt lehessünk egy kicsit. Nem is nagyon kutakodtam utána a filmnek, megnéztünk egy trailert, aztán rábólintottunk, hogy oké, ez jó lesz.

Lehet, hogy azért volt végül olyan mellbevágó az élmény, mert nem számítottam semmi extrára. Tartalom alapján - már ahogy a port.hu ismerteti - nem is csoda, ha az ember nem számít nagy dolgokra.

“A történet egy fiatal lányról, Susie Salmonról  szól, akit meggyilkoltak, és most saját mennyországából tekint le a családjára, ahol mindenki a maga módján próbál megbirkózni a szörnyű tragédiával - és a gyilkosára, aki sokkal közelebb van a családhoz, mint azt bárki is sejtené.”

Sok-sok apró tényező volt a filmben, ami borzasztóan tetszett, ezeket most megpróbálom egyenként csokorba szedni. Mint azt az ismertető is említi, a film jórészt arra koncentrál, hogy bemutassa, a családból ki hogy dolgozza fel a gyászt. Először is szeretnék tisztelettel adózni a színészek előtt, mert szerintem a fájdalmat nagyon nehéz jól vászonra vinni, sokszor sikeredik manírosra, hiteltelenre, ez az alkotás viszont az összes ilyen próbálkozás ellentéte. Az alkoholba menekülő nagymama, akit Susan Sarandon alakít, egyszerre mulatságos és tragikus, a zavart és tanácstalan édesanya, Rachel Weisz, aki cserben hagyja a családját és elutazik, a kistestvér, aki szinte semmit nem ért az egészből, végül pedig a kamasz húg és az édesapa (Mark Wahlberg), akik igazságérzetüktől hajtva addig nem nyugszanak, míg rá nem találnak a gyilkosra, mind-mind zseniálisak. Mark Wahlberg például olyat villantott számomra ebben a filmben, hogy most azt mondom, Leonardo DiCapriohoz hasonlóan felnőtt a szakmához, híre hamva sincs már annak a komolytalan Marky Marknak, aki egykor volt. Persze most, hogy végigdicsértem az összes színészt, akik a családot alakítják, még jelentőségteljesebb dobpergés kíséretében kell leírnom Stanley Tucci nevét, aki a gyilkost játssza, mert az ő alakítása aztán végképp királyi.

Mindazok után, hogy jó magas piedesztálra állítottuk a színészeket, ejtsünk egy pár szót a látványvilágról is. Peter Jacksontól szinte már nem is vártam mást, mint csodát, Susie világa egyszerűen mesés, szemet gyönyörködtető, mindössze azzal az idióta fordítási kísérlettel vitatkoznék (de elég hevesen), hogy ez a Mennyország komfortos volna. Aki látta ezt a filmet, elmondhatja, hogy az a szegény lány mindenhogy érzi magát ebben a csodásan furcsa, elképesztő környezetben, csak épp komfortosan nem, hisz ő is ugyanolyan kétségbeesetten próbál kapcsolatba lépni űzött apjával, mint a szülő vele, így aztán nem sok nyugta van ebben az átmeneti stációban. (Ugyanúgy nem értem viszont az angol eredeti cím jelzőjét sem, elvégre mitől lesznek Susie csontjai kedvesek, azaz miért The Lovely Bones?)

Sajnos hozzá kell még tennem annyit ehhez a történethez, hogy túl későn értesültem a tényről, miszerint a film egy regényadaptáció, úgyhogy ez a dolog most elég kemény fejtörést okoz számomra. Többnyire először szoktam elolvasni a könyvet, utána nézem a filmet, s mivel ezúttal a mozi rettentő nagy hatást tett rám, nem tudom, merjek-e próbálkozni a könyvvel. Tanácsokat az ismert címen várok :)

Végezetül még annyit, hogy a filmet az Uránia moziban láttuk, ahol én ezelőtt még sosem jártam, szóval le voltam nyűgözve a környezettől is. Mindenkinek javaslom, aki a felújítás után még nem járt itt, hogy térjen be egy kicsit, ha nem is mozizni, egy szétnézés erejéig mindenképp.

A Madame Zoya látogatói első ránézésre tipikus lányos-romantikus limonádénak tűnt, mikor a borítóra tévedt a tekintetem, sőt, a fülszöveg háromnegyedének elolvasásáig sem igen akart változni a véleményem. Aztán az utolsó egy mondat megmozdított bennem valamit, hogy na, talán hátha...

A regény három asszonyról szól, akiket a vak véletlen 19 évvel ezelőtt egyetlen délután erejéig egymás mellé sodor egy new yorki kishivatalban. Az akkor még fiatal lányok mind szerencsét próbálni indultak a nagyvárosba, és akkor, ott, a bürokrácia útvesztőinek kellős közepén fogadalmat tesznek egymásnak és magunknak, hogy sokra viszik az életben. 19 évvel későbbre megbeszélnek egy randevút, ahol majd beszámolnak egymásnak életük alakulásáról, ám most, hogy elérkezni látszik ez az alkalom, mindnyájan ódzkodnak a találkozástól. Időközben mind családanyák, feleségek, szeretők lettek, mégsem alakult úgy egyikük élete sem, ahogy tervezték. A viszontlátás azonban úgy tűnik, jótékony hatással van mindnyájukra, már az fél gyógyulást hoz sebzett lelküknek, hogy elmesélhetik kudarcaikat, bánatukat, ezen kívül viszont felbukkan Madame Zoya is, aki azt ígéri, segítségével visszautazhatnak a múltba és megváltoztathatják sorsukat.

No, bár akármennyire is nem hiszek ezekben a paranormális, misztikus, jósolós, múltba visszarepülős maszlagokban, az alapgondolat, miszerint megváltoztathatom a múltamat, ha akarom, igenis felkeltette az érdeklődésemet. Napokon keresztül tudnék rajta töprengeni, hogy érdemes-e bármit megváltoztatni az életemben, ha igen, akkor mit, és legfőképpen, hogy miért. A három asszonynak még arra is van lehetősége a történetben, hogy ha változtatnak a múlton, eldöntsék, akarnak-e emlékezni a változásra, avagy csak és kizárólag az új életre. Ez plusz morfondírozni való. Nagyon jó kis csont ez, amin szerintem sok olvasni szerető ember elrágódna egy darabig, ehelyett Deveraux kb. három mondatban lerendezi az egész kérdést, mindhárom nő hipp-hopp eldönti, hogy mit akar, akar-e emlékezni, aztán a sztori maradék része arra koncentrál, hogy sorsuk végül csodálatosan romantikus kerékvágásba zökkenjen. Jön a bárányfelhős, kék ég, szivárvány, vattacukor, boldogság, aztán kalap, kabát.

Hát, ez így azért volt különösen bosszantó élmény, mert már az elején is éreztem, hogy nem lesz ebben a könyvben annyi, mint szeretném, aztán mégis hagytam magam bepalizni. Hihetetlen, hogy az írónő végül hagyott parlagon heverni egy olyan témát, ami igen is érdekes lehetett volna, amit ennél sokkal jobban ki lehetett, ki KELLETT volna bontani, és elment egy olyan irányba, amit előtte már ezren ezerféleképpen megírtak. Szóval szívom a fogam azóta is, ugyanakkor teljesen hálátlan sem lehetek, mert még ha az olvasás nem is volt 100%-os élmény, elindított bennem egy jó kis filozofálást arról, hogy a múltunk tesz minket azzá, akik vagyunk, vagyis nem szerencsés abba belepiszkálni.

Egyre több olyan könyvet olvasok az utóbbi időben, melyek esetében a cselekmény maga nem feltétlenül egy világrekord sajtótermék, cserébe viszont a szerző olyan hangulatot teremt írásával, ami messze kárpótol a sztori esetleges hiányosságaiért. Tudom, ez nem egy bíztató első mondat, és sok Tracy Chevalier rajongó most úgy horkan fel, mint a sebzett vad, de akkor is tartom magam az álláspontomhoz, ráadásul ezért is merészelem egy posztba szerkeszteni a négy Chevalier regényt. 

Első élményem az írónőtől a Hulló angyalok volt, és ezzel a könyvvel kapcsolatban mindjárt meg is ragadnám a lehetőséget, hogy úgymond érzelmi kivételként kezeljem a másik hárommal szemben. Már csak azért, mert a négy közül még ez volt az, amelyiknél azt éreztem, hogy van valamiféle magvas mondanivalója. A történet a 20. század elejének Anglijában játszódik, két család egyéni-, illetve közös, valamint a kor társadalmi változásainak tragédiájáról szól. Választójogért harcoló nők, egy a családját elhanyagoló édesanya, házasságtörés, rongyrázás, négy gyermek véd- és dacszövetsége, a temetőhöz való fura vonzódás, pergő és egyben szívbemarkoló események. Persze ennek a történetnek az olvasásakor ezt még nem tudtam, de azért elmondhatom, hogy Chevalier-ra minden regénye esetében jellemző, hogy különböző szereplők nézőpontjából gombolyítja a történet fonalát, ami szerencsés módon ébren tartja az olvasó érdeklődését. Üdítő az olykor bugyuta, vagy kimondottan éleslátó karakterek mondanivalójának váltakozása, ráadásul a történéseket is rendkívül sok irányból világítja meg ezzel az írónő.

Ugyanez a hatás jellemző A hölgy és az egyszarvú című könyvre is, holott ez a regény teljesen más korban és egyben teljesen más helyszínen is játszódik. Nicolas Des Innocents története a középkori Franciaországba, illetve Belgiumba, valamint a faliszőnyeg készítés világába kalauzol el minket. Igaz, ez a regény is élvezetes olvasmány, én mégis úgy éreztem, hogy lényegesen “egyszerűbb” a Hulló angyaloknál. Az én szememben gyakorlatilag két kérdéskörre korlátozódott a cselekmény: vajon sikerül-e elkészíteni a megrendelt faliszőnyegeket az elképesztően rövid határidő lejárta előtt, illetve hogy a néhány száz oldalas terjedelem alatt a csélcsap Nicolas-nak hány nőt sikerül magába bolondítania. Ugyanakkor viszont nem akarom elvitatni a szerzőtől azt a hangulatteremtő képességét, hogy éreztem a középkori utcák és kocsmák bűzét az orromban, hogy láttam magma előtt a vak szőnyegkészítő lány elmesélésében a tavaszi virágokat, vagy hogy nekem is könny gyűlt a szemembe, mikor valami megható mozzanat került terítékre. Igen, ekkor már éreztem, hogy Chevalier tényleg tud valamit.

Mindezek után az Ártatlanok iparosodó Angliájának rideg és kegyetlen hangulata szinte felért egy arculcsapással, de ebből is csak néhányszor tíz oldal kellett ahhoz, hogy belesimuljak a cselekménybe, és alig várjam, miként alakul a gyászuk elől vidékről Londonba menekülő Kellaway család sorsa. Ennél a regénynél kezdtem először azt érezni, hogy az írónő könyveinek talán nincs felejthetetlen mondanivalója, viszont igen is felejthetetlen hangulatuk van. Egész biztos alig emlékszem már egy-egy névre a történetből, viszont emlékszem a londoni polgárok eszelős törtetésére, inuk szakadtáig való igyekezetére, hogy anyagilag a felszínen maradjanak, emlékszem a Jem és Maggie között szövődő első szerelem finomságára, és emlékszem arra a megmagyarázhatatlan, ösztönös szimpátiára is, amivel a két gyermek a forradalmár William Blake-en csüggött. Fantasztikus Chevalier-ban, hogy egy zord, embertelen környezetbe is tud melegséget, meghittséget, emberi érzést csempészni, s még ha a regény nem is egyértelmű happy end-del záródik (ez jó, nagyon is jó), a reményt meghagyja.

Negyediknek hagytam A kék szűz-et, egyrészt természetesen azért, mert a négy regény közül ezt olvastam utoljára, másrészt viszont azért, mert ennek a történetnek van egy pici specialitása, nevezetesen, hogy félig a jelenben, félig a múltban játszódik. Két nő furcsa, évszázadokat átívelő családi kapcsolata áll ennek a történetnek a középpontjában, két nőé, akik közül egyik sem találta/találja helyét az életben. Isabelle azért, mert vörös haja miatt a kor boszorkányként kezeli, Ella pedig azért, mert Amerikából Franciaországbó költözve a kisváros társadalma nem fogadja be őt. A francia föld az, mely elindít valamit Ellaban, egészen addig, míg fényt nem derít a rokoni szálra, mely összeköti kettejüket. Ha eddig nem méltattam volna eleget az írónő által megfestett hangulatokat, akkor íme itt egy újabb adag dícséret, megtetézve azzal, hogy A kék szűzben külön szerepet kapnak a két nő belső hangulatai is. Ella sokszor érzi a múlt hívó szavát, sőt, a sármos helyi könyvtárost leszámítva ezek segítik leginkább a rejtély megoldásában. A hulló angyalok után talán ez a regény tetszett legjobban, alaposan kidolgozott, emberközeli, ráadásul kiválóan festi le a franciák sznobságát, és hogy mennyire képtelenek befogadni más nemzetek szülötteit. 

Azt hiszem, Tracy Chevalier nagyszerű írásai közül már csak a legklasszikusabbat, a Leány gyöngy fülbevalóval-t nem olvastam, de mindezen élményeim után biztos, hogy egyszer arra is sort fogok keríteni. Ráadásul az írónő felkerült nálam egy olyan listára, melynek abszolút vezetője Anna Gavalda, aki kitűnően lavírozik szépirodalom és a csajos-romantikus regény határvonalán. Chevalier talán nem olyan szívbemarkolóan profi, nem olyan könnyeden kiváló, mint Gavalda, de nálam erősen közelít.

Miután a legutóbbi bejegyzés időpontja is a régmúlt ködébe vész már, nagyon féltem, hogy milyen nehéz lesz visszazökkenni a régi kerékvágásba – azaz írni -, de úgy döntöttem, nem törődöm vele, hogy időközben elolvastam vagy 40 könyvet és megnéztem körülbelül ugyanennyi filmet (még a linkfalról is letörlöm inkább a restanciákat), hanem írok arról, amihez hangulatom van, ami igazán megfogott. 

A Schwesternmord-ról akár azt is mondhatnám, hogy átlagos krimi-thriller volt, mégis, számomra az idegen nyelven olvasás általában sokkal nagyobb élmény. Talán azért, mert az nem simán egy könyvélmény, hanem egyben kihívás is, és mikor végül leteszem a könyvet, az nem csak a történet befejezése, hanem a jól elvégzett munka kellemes érzése is. 

Jelen regény főszereplője Dr. Maura Isles patológus, aki egy párizsi konferencia után arra ér haza korábban békés otthonába, hogy a rendőrség nyüzsög a háza előtt. Kolléga- és egyben barátnője, Jane Rizzoli nyomozó pedig gyanúsabbnál gyanúsabb kérdéseket szegez neki, míg ki nem derül, hogy a járdán parkoló autóban egy Maura-ra megszólalásig hasonlító holttestet találtak. Orvosi vizsgálatok sora után hamar kiderül, hogy a halott nő Maura ikertestvére volt, akiről a doktornő egész eddigi életében semmit sem tudott. A nyomozás, melyben természetesen Maura is tevékenyen részt vesz, egy elképesztően bizarr gyilkosságsorozat leleplezéséhez vezet, melyben csak és kizárólag terhességük végén járó asszonyok voltak az áldozatok, a patológusnőnek pedig mindeközben szembesülnie kell múltjával, gyökereivel, valamint azzal, hogy vér szerinti családja milyen módon kapcsolódik a bűncselekményhez. 

Lendületes, jól megírt, helyenként nem kicsit sokkoló történet, ráadásul olyan arányban keverednek benne a különböző stílusjegyek, ami folyamatosan ébren tartotta az érdeklődésemet. Főként a kaland dominál, de azért van benne (nem csak orvos)tudomány, borzalom, krimi, és persze egy kis romantika is. Pont annyi, amennyi nekem még nem zavaró. Mauraban épp azok a gátlások dolgoznak a férfiakkal szemben, amiket, ha mélyre nézek magamban, én is látok. Ugyanakkor azt nem merném kijelenteni, hogy a főszereplő minden ízében szimpatikus volt számomra. Annak ellenére, hogy 40 éves, érett nő, ráadásul még komoly tudós is, időnként kimondottan hülyén viselkedett.

A végkifejletre viszont egyáltalán nem lehet panasz. Mikor már úgy tűnik, hogy lezárul a nyomozás, Gerritsen még beletesz egy csavart a sztoriba, megteszi Mauranak azt a szívességet, hogy feloldozza nyomasztó önmarcangolása alól, nekünk pedig, hogy ne kelljen azt hinnünk, a világon minden mindennel összefügg. Sajnos még az utolsó oldalakon is elhullik „pozitív” hős, ami miatt nekem kicsit Harry Potter 7 érzetem volt, de ez korántsem panasz, mert az már sokszor kiderült, hogy nem vagyok egy happy end párti.

Nos, végezetül még bogarásztam kicsit a neten, hogy megjelent-e a regény magyarul is, de amennyire láttam, még nem, viszont számos más Tess Gerritsen alkotás elérhető a piacon, szóval minden orvosi krimit kedvelő olvasót csak bíztatni tudok, hogy tegyen egy próbát az írónővel.

Gabriel García Márquez számomra zavaros és nehezen befogadható Száz év magánya után nehezen hittem volna, hogy én még valaha kezembe veszem a szerző bármelyik könyvét is. Aztán egy olyan nüansznyi tény is lég volt hozzá, hogy a Szerelem a kolera idején adaptációjában az egyik szerepet Benjamin Bratt fogja alakítani. Nosza rajta, már forgattam is a regény lapjait! A könyvélménybe nagyon nem mennék bele, mert már évekkel ezelőtt volt, és főképp mert a filmről szeretnék írni.

Mint azt a dátum is jól mutatja, egyáltalán nem sikerült akkor megnéznem, mikor bemutatták a mozik, ráadásul ez nem is véletlen. Gondolom, sokak előtt ismeretes, hogy elég lehangoló kritikát kapott a film, így aztán az én lelkesedésem is jócskán alább hagyott. Aztán egy rém unalmas éjszakás műszak mégis csak rávett, hogy belenézzek Mike Newell rendezésébe. Mit belenézzek? Egy ültő helyemben végignézzem! Azt hiszem, ezzel gyakorlatilag megüzentem véleményemet minden vitriolos lelkű kritikusnak, vagyis hogy tévedtek, ez a film igenis kitűnő!

Pedig a cselekmény éppen nem predesztinálna velős mondanivalót ennek a történetnek.

„Florentino első látásra beleszeret Ferminába. A gazdag kereskedő azonban nem hajlandó gyermekét szegény hivatalnokhoz adni. Hogy elszakítsa őket egymástól, Ferminát másik városba költözteti. Kezdetben a két fiatal még levelez egymással, de az évek múlásával a lány feleségül megy a jómódú orvoshoz. Dr. Urbino sokat tett a Cartagena városát pusztító kolerajárvány megfékezéséért. Miközben Fermina elfeledkezik volt szerelméről, Florentino sosem felejti őt. Megszállottan keresi a szerelmet, de képtelen szabadulni Fermina emlékétől.”

Hát nem végtelenül egyszerű és köznapi ez? Egy beteljesületlen szerelem. De úgy igazán: ki képes 50 évet várni egy nőre?

Keresem a jelzőt Javier Bardem alakítására, de még a zseniálist, a fantasztikust is kevésnek érzem. Florentino Ariza szerepe mintha egyenesen neki lenne megírva, annyira tökéletesen áll rajta. Kiváló, hogy Ferminat nem egy világszépe hollywoodi szexbomba alakítja, hogy Benjamin Brattnek nem a jóképűsége dominál, hanem el tudja játszani a piperkőc, néhol kissé beképzelt, de alapvetően jó szándékú Urbinot, és hogy a többnyire latin szépfiúkat alakító John Leguizamo ezúttal a módfelett visszataszító Lorenzo Dazat testesíti meg. Egy szóval azt mondanám, a szereposztás remek, a filmet mégsem csupán a színészek viszik a hátukon.

A hangulat, a környezet, és a zene is olyan csodálatosan buja, fülledt, erotikus, amilyen csak Dél-Amerika lehet, és ez bármilyen furcsán hangzik is, számomra az erotika csúcspontját nem Florentino legyet is röptében életmódja, vagy a két idős ember egymásra találása testesíti meg, hanem egy sokkal jelentéktelenebbnek tűnő mozzanat, az akkor még igen csak ódzkodó Ferminát vizsgáló Urbino jelenete.

Szép a táj, szépek a jelmezek, Shakira hangja mesésen koronázza a látványvilágot…mit lehetne még elmondani méltatásként? Én kifogytam a szavakból, nézze meg mindenki maga!

Legújabb keletű blogíró „lelkesedésemnek” hála, irtózat régen olvastam a könyvet (nemkülönben sok másikat, amik még a linklistán sorakoznak, és amikről nemrég született poszt), és mivel már akkor sem voltak róla valami borzasztó mélyen szántó gondolataim, most erősen kételkedem benne, hogy érdemes-e egyáltalán rááldozni egy egész bejegyzést. No, de legyen nekem karácsony! 

Szóval először is: több oka volt annak, hogy Marcus Aureliust választottam. Először is, megint eljutottam oda, hogy csak és kizárólag regényeket olvasok, így aztán sürgető szükségét éreztem valami másnak. Másodszor azt gondoltam, hogy elmélkedésekkel a kezemben – és persze utólag majd azokról írva – rémségesen intelligensnek fogok tűnni. Végül, de nem utolsó sorban a Gladiátor című filmben Marcus Aurelius alakja olyan hihetetlenül szimpatikus volt számomra, hogy azt gondoltam, biztos csupa okos dolgot írt össze. Hát, azóta már tudom, ez volt a legbutább érv, amit felhozhattam egy könyv mellett.

Legfőképpen azért, mert mikor ez a bölcsnek tartott császár abba a fába vágta a fejszéjét, hogy ő majd az erkölcsről és a morálról fog írni, valahogy elfelejtkezett arról, hogy nők is élnek a Földön. Bizony, csak és kizárólag az erősebbik nemnek mondta meg a tutit, hogy kell jó emberré válni! Oké, ezt írjuk az akkori társadalmi berendezkedés számlájára, elvégre hol volt akkor még az emancipáció?

Aztán itt van még az is, hogy szegény Marcus nem volt egy kimondott poéta alkat. Rengeteget ismétel, és olykor elég nehéz is követni a gondolatmenetét. Emiatt viszont azért nem lehet kárhoztatni szegényt, mert tény és való, ezeket a jegyzeteket ő nem a nagyközönségnek, hanem csak önmagának szánta. Csupán a véletlen, vagy sokkal inkább egy ügybuzgó kontár keze műve volt, hogy a történelem egyik legnagyobb uralkodójának gondolatai végül nyomdába kerültek. 

Na, de azért hogy némi jó is elhangozzék Aureliusról: tanácsai révén egy végtelenül békés, kiegyensúlyozott, szeretetteljes, családi értékeket őrző férfit ismertem meg, és ha nem is ő találta fel a spanyolviaszt, az életemet pedig nem forgatta fel gyökeresen a gondolataival, azt azért elmondhatom, jó volt vele kicsit „közelebbről megismerkedni”.

Régen paliztak be ennyire fülszöveggel, mint Az isteni formula esetében, de egye fene, valahogy mégsem bántam meg, hogy megvettem a könyvet. Az elsődleges mozgatórugó, amiért el akartam olvasni, az volt, hogy megígérte, tudományosan bizonyítva lesz benne Isten létezése. Na persze, most mindenkiben felmerül a kérdés: hogy hihettem ezt el?! Hát, én elhittem. Olyan jó kis szemelvényeket közöltek le a megjelenés után a regény szóróanyagában, olyan frappáns kis Einstein teóriákat, hogy én bizony bedőltem. 

Azt hiszem, az sem véletlen, hogy Dan Brown-hoz hasonlítgatják dos Santost. Vagy ha őt magát nem is, a könyvét egyértelműen a Dan Brown féle tömegkrimik skatulyájába szorították be. Pedig bizonyos szempontból a portugál szerző jobbnak tűik Brown-nál. Legalább is a tudományosságot tekintve. Ez persze ízlés dolga, bevallom, néha nekem is megfeküdte a gyomromat sok fizikai, kémiai, matematikai tézis, de pont ezek által a fejtegetések által tűnt sokkal hitelesebbnek az egész történet. És akkor most lássuk, voltaképpen mi is ez a történet!

“Az Egyiptomi Múzeum lépcsőjén, Kairó kellős közepén, Tomás Noronhát megszólítja egy vadidegen nő. A neve Ariana Pakravan, iráni, és nála van egy régi, kiadatlan kézirat másolata. Ezen egy furcsa cím és egy rejtélyes vers áll. A váratlan találkozás hihetetlen kalandokba sodorja Tomást, amelyek során belekeveredik az iráni nukleáris válságba és Albert Einstein legfontosabb, ám befejezetlen tudományos felfedezésébe, amely minden idők legnagyobb rejtélyéhez vezet. Egy szerelmi történet, egy árulás, egy könyörtelen hajsza, egy spirituális keresés: mindez elvezet minket a misztikus felismerésig. A regény a legfrissebb és leghaladóbb szellemű fizikai, kozmológiai és matematikai felfedezéseken alapszik. Az isteni formula megdöbbentő utazásra invitálja az olvasót; az úti cél az idők kezdete, az univerzum lényege, az élet értelme.”

Nos, ehhez a kis összefoglalóhoz annyit tennék csupán hozzá, hogy sok dologról – mint például az iráni nukleáris válságról – hamar kiderül, nem sok köze van a dolgokhoz, meg hogy a regény szerelmi történetnek szerény véleményem szerint igen gyenge. Még a végzetes vonzásokat is lehet ennél kicsit finomabban, fokozatosabban megfogalmazni, a vonzások beteljesüléséről már nem is beszélve. Szívesen mentegetném az írót azzal, hogy biztos kezdő még szegény, de mint azt a fülszöveg is bőszen szellőzteti, erről szó sincs. Így aztán azt üzenném tisztelettel dos Santosnak, tartózkodjon a romantika papírra vetésétől, és inkább maradjon a tudomány tolmácsolásánál, mert ahhoz legalább ért.

Ja, és hogy meg lettem-e győzve Isten létezéséről? Úgy többé-kevésbé. Nem mondom, hogy az okfejtés, amiben végül részem volt, nem figyelemfelkeltő, de azért örültem volna valami megcáfolhatatlanabbnak. Talán majd legközelebb!

Egyre nehezebb az újdonság erejével írnom Christie könyveiről, elvégre a krimi az mégis csak krimi, és akármennyire is zseniális az írónő, úgy gondolom, azért az ő eszközeinek, leleményeinek tárháza sem kimeríthetetlen. Ennek ellenére állítom, hogy könyveire képtelenség ráunni! Poirot továbbra is bűbájos, ugyanakkor hihetetlenül éles eszű és érzékeny, az események gördülékenyek, izgalmasak, a társadalomábrázolás realista. Mi mást lehetne még elmondani egy ilyen könyvről, mint hogy miről szól? 

Jól ismert magánnyomozó barátunk levelet kap egy magát ABC-nek nevező személytől, aki egy gyilkosságot jelent be előre. A hírt a rendőrség nem, ellenben Poirot annál komolyabban veszi. A gyilkosság le is zajlik, Alice Ascher Andoberven életét veszti.

Aztán Betty Barnard Bexhill-on-Sea-ben…

És Sir Carmichael Clarke Churston-ben…

Végül George Earlsfield Doncasterben.

A gyilkosságok egyetlen közös ismertetőjele a helyszínen talált ABC menetrendek, és persze a Poirot-nak küldött levelek.

Magándetektívünk nyomoz, a statiszták gyűlnek, a szálak gabalyodnak, míg végül természetesen egy olyan személyre bizonyítják rá a tettességet, akire a legkevésbé számítanánk. 

Christie regénye ezúttal sem “egyszerű” krimi, szokás szerint remek pszichológiai tanulmány is, az okító szerepében sokadszor is Poirot-val, mindamellett pedig a két világháború közti Anglia kiváló társadalmi tablója. Sziporkázó karakterek, nem szokványos fordulatok, szóval újfent egy utánozhatatlan Agatha mestermű. Azt hiszem, ezekről nem, fogok tudni leszokni :)

Mindig nagy dilemma előtt állok, mikor művészfilmről „kell” írni. A szavak nem a művészfilmekhez lettek kitalálva. A Hó csak még jobban megnehezíti a dolgomat, mert cselekmény az alig.

1997, Kelet-Bosznia. Alig valamivel a háború vége után egy maroknyi nő, gyermek és öreg tengeti az életét a világtól elzárt kis Slavno faluban. Se jelenük, se jövőjük. Szegények, reménytelenek. Egyedül a nyakas Alma tartja bennük a lelket, aki arra buzdítja a kis közösséget, hogy tegyék pénzzé azt a gyümölcsöt és zöldséget, amit kötelességérzettől hajtva főznek be napról-napra. Úgy tűnik, meg is találják a szerencséjüket, mikor összefutnak Alma egyik földijével, aki megígéri, néhány nap múlva visszatér, és felvásárolja egész készletüket. Ez a néhány nap lesz sorsuk záloga, ugyanis épp ekkor bukkan fel a faluban két gyanús üzletember is, akik felajánlják, megveszik földjeiket, ha azonnal kiköltöznek. Ez az ajánlat megosztja a kis kompániát, van, aki menne, van, aki semmi kincsért sem. Az embereknek dönteniük kell: elfogadják-e az ajánlatot, amivel esetleg megmenthetik az életüket, de elveszítik a lelküket? Vihar tör ki, így az üzletemberek Slavnóban rekednek, ahol nagyobb problémával kell szembesülniük, mint amire számítottak: az igazsággal!

Megrázó ez a film, és korántsem azért, mert a háborúhoz van köze. Nyilván nem az egyetlen olyan alkotás, amely a dialógusok helyett sokkal inkább a képi világával mesél, de rám nagyon nagy hatást tett. Döbbenetes, ahogy szavak nélkül jelenítik meg például a muszlim hitet, az özvegyek fájdalmát, az elvágyódást, vagy az emberek magukba zárkózását. Nem vagyok egy szakértő, de szerintem nagyon jól van vágva a film, és a zene is oltárian passzol a hangulatához. Az Almat alakító Zana Marjanovic a környezet lepusztultsága, az egyszerű, hovatovább már nevetséges ruhák ellenére is elképesztően gyönyörű, vagyis Aida Begic, a rendező kiváló munkát végzett.

Tudom, sokan nem szeretik a művészfilmeket, azt mondják lassúak, unalmasak, nem történik bennük semmi. Aláírom, a Hó is néhol kicsit lassú, de ha az ember nyitott annyira, hogy képes legyen befogadni mindazt a hatást, amit egy ilyen film közvetít, akkor ezek a kis „pihenők” igenis kellenek. Mert épp hogy az ilyen filmekben történik az élet! Nem kell az akció, nem kell a vér…Hó kell! Mert "A hó nem azért hull, hogy betakarja a földet, hanem, hogy az állatok nyomot hagyjanak benne."

Diszkrét leminősítéssel kezdődött a kapcsolatom Herman Wouk regényével, mikor is az első kézbevétel alkalmával húgom enyhén ironikus hangon megkérdezte: „Te mindent elolvasol, ami a kezed ügyébe kerül?”. Úgy döntöttem, legalább olyan szinten megvédem az írót (és a könyvet), hogy nem hagyok mindennek/bárminek titulálni egy Pulitzer-díjas alkotást, és még ha nem is volt életem legnagyobb élménye, kidomborítom a pozitívumokat.

Bár maga a történet csupán fikció, nehezen tagadható, hogy az alapötlet a Lázadás a Bounty-n cselekményéből lett merítve. A különbség „csupán” annyi, hogy a Caine egy amerikai hadihajó a 2. világháború idején, tisztjei mégis ugyanúgy fellázadnak a bogaras, gyenge jellemű, sokszor már-már eszelősnek tűnő kapitányuk, Queeg ellen. Nos, ez volna az indító motívum (amihez valljuk be, Wouk picit lassan és zötyögősen jut el), amiből aztán kifejlődik a bírósági tárgyalás, ahol a tiszteknek meg kell védeniük magukat és józan ítélőképességüket, bizonyítva azt, hogy felettesük tényleg képtelen volt feladatainak ellátására.

Furcsa, de ki kell mondanom, hogy hatalmas terjedelme ellenére ennek a regénynek a középpontjában nem kimondottan a cselekmény, hanem sokkal inkább a főszereplő, Willie Keith jellemfejlődése, illetve az amerikai haditengerészet működése szabályzata és etikai kódexe áll.

Kezdjük először talán a főszereplővel. Willie egy jó családból származó húszonegynéhány éves fiatalember, aki eddig bárzongoristaként tengette életét, ám hogy elkerülje a katonai besorozást, inkább kadétnak jelentkezik. Tanulmányainak előmenetelét nagyban akadályozza friss szerelmi kapcsolata May Wynn-nel, az olasz származású énekesnővel, aki rendre elvonja Willie figyelmét kötelességeiről. Nehézkesen, de végül mégis elvégzi az iskolát, hogy újabb néhány hetes aranyifjúskodás után hadrendbe állítsák és útnak indítsák a Csendes óceán felé a Caine fedélzetén. Willie-t hatalmas megdöbbenés éri, mikor szembesül vele, milyen nyomorúságos állapotban van mind a romboló, mind a legénység. Számomra a hajón töltött első napjai, hetei fejezik ki leginkább a karakter jellemét: határozatlan, inspirálatlan, nemtudomka, és ez a jellem csak nagyon lassan, illetve csak nagyon erős noszogatásra indul fejlődésnek. Ugyanez a viselkedési forma figyelhető meg Willie May Wynn-nel való kapcsolatában is. Eleinte nem gondolkodik semmi komolyban, aggasztja a lány alacsonyabb származása, s mire elhatározná magát, addigra már késő lesz.

A cselekmény további részében Willie tettei, jelleme szorosan összefüggnek a haditengerészet szabályzatával. Sokszor éreztem eldönthetetlennek, hogy fegyelemből, vagy gyávaságból nem teszi szóvá, mikor a kapitány ordító hibákat követ el, vagy igazságtalan döntéseket hoz. Az egész regény hangulatát áthatja ez a feszes, szigorú szabályzat, amely még a tárgyalás ideje alatt is igen nagy szerepet kap. A tisztek védője, Greenwald hadnagy, aki civilben sikeres ügyvéd, eléri azt, hogy - noha az orvosi szakvélemény szerint Queeg nem elmebeteg, a bíróság megvizsgálja a kapitány parancsnoki működését, és a flotta büszkeségét fenntartva megállapítsa, hogy, mivel gyáva tiszt nem emelkedhet az USA egy hadihajójának parancsnokává, viselkedését csak elmebetegség magyarázhatja. Ez a nyakatekert, meggyőzőnek aligha nevezhető érvelés vezet oda, hogy Willie-t és tiszttársait végül felmentik.

Willie idővel a Caine első tisztje, majd - már a japán fegyverletétel után, csak a hajó utolsó útjára - a kapitánya lesz. A hajdani lógós bárzongorista érett, tapasztalt, bátorságáért kitüntetett férfiként szerel le.

Nos, annyit mindenképp el kell ismerjek, hogy a Zendülés a Caine hadihajón nem egy tipikus, lányos könyv, mégis érdekes olvasmány. Én személy szerint rengeteget megtudtam a hajózásról, a haditengerészetről, és a második világháború kevésbé ismert részleteiről is. Nem állítom, hogy az a történet, amit minden évben elolvasok majd egyszer, de nekem nagyon tetszett.

A megmagyarázhatatlan kategóriába esik a kérdés, miszerint azzal a jó néhány Agatha Christie krimivel, amit az elmúlt egy évben a hátam mögött tudok, miként lehetséges, hogy épp csak a leges-leges-legklasszikusabbal vártam ennyi ideig. Nos, nem is nagyon molyolnék az amúgy tökéletesen érdektelen válasszal, a lényeg az, hogy íme, elolvastam, és még mindig oda vagyok Christie-ért!

Először is, külön jutalom minden egyes regénye, melyben Poirot a főszereplő. Hiába, elfogult vagyok, nálam magasan veri Miss Marple-t. Másodszor is, újabb történet, melyben halvány, de halvány lila segédfogalmam sem volt, hogy ki a gyilkos, vagyis tökéletes krimi. És hát a körítés, az Orient Expressz… 

Hercule Poirot, miután a Közel-Keleten sikeresen megoldott egy katonai ügyet, hazaindul. Az oszmán fővárosba való megérkezésekor azonban kiderül, terveivel ellentétben nem maradhat egy napig sem, mert sürgős ügyben azonnal Londonba kell utaznia. Szerencséjére (és némi protekciónak köszönhetően) sikerül helyet foglalnia az Orient Expresszre, s kezdetét veszi a hangulatos téli vonatozás.

Poirot szokásához híven főként a többi utast figyeli – ez utóbbi nála szakmai ártalom –, akik között számos náció képviselői megtalálhatók. Nem maradhat azonban sokáig a háttérben, mert egy ellenszenves amerikai megpróbálja testőrnek felbérelni.

Aztán leszáll az éj, s miközben a szerelvény havas hegyek között zakatol, lassanként elcsendesednek az utasok is. Vagy mégsem? Poirot két ízben is szokatlan neszekre ébred, s minden alkalommal mozgást lát a folyosón. Másnap reggel aztán részben fény derül az éjszakai neszek okára. Az ellenszenves amerikait holtan találják a fülkéjében. A világtól elvágva Poirot bebizonyíthatja, mire is képes valójában, vagyis ki tudja-e deríteni, kinek volt leginkább útjában az utasok közül a rossz képű férfi, akiről hamarosan kiderül, becsületes szakmáját tekintve bizony bűnöző volt. A magánnyomozó dolga pedig egyáltalán nem könnyű, ugyanis hamarosan megbizonyosodik róla , indítéka éppen bármelyik utasnak lehetett. De vajon mégis melyiküknek járt el leggyorsabban a keze? Az amerikai úrihölgynek, az orosz grófnőnek, az olasz kereskedőnek, a magyar diplomataházaspárnak, netán a svéd gyereklánynak?

Nem véletlenül lett népszerű Christie ezen detektívtörténete. Megvan benne minden, ami megragadja az olvasók képzeletét: titokzatos és véres gyilkosság, ismeretlen indíték, látszólag megdönthetetlen alibik – no meg a kis belga detektív bűbájos személye. Az írónő karakterfestését sem kell különösebben bemutatni, azt hiszem: egytől egyig magam előtt láttam az összes szereplőt, és annyira egyértelmű, ki van szimpatikusnak szánva, és kinek szán még maga Christie is egy jó nagy orrbavágást. Zseniális, és méltán az egyik legnagyobb klasszikusa!

(Végső vallomásként annyit tennék hozzá ehhez a beszámolóhoz, hogy a nagy részét az Ekultúra oldaláról plagizáltam, remélem, Galgóczi Tamás megbocsájtja nekem ezt a bűntényt.)

Azt kell mondjam, az elmúlt két hónapban egész egyszerűen bekerültem a 22-es csapdájába. Eleinte  csak egy picit nem volt kedvem blogot írni, aztán ahogy gyűltek az elolvasott könyvek, és láttam, hogy hány meg hány beszámoló várna még rám, a picitből nagyon lett. Most, ha jól számoltam, van 17 könyv, amiről írnom kéne, és ehhez jönnek hozzá a filmek, amiket őszintén szólva már számon sem tartok. A legegyszerűbb persze az lenne, ha elegánsan elfelejteném ezt a dicstelen időszakot, és ott venném fel a fonalat, ahol most tartok, de Zitus húgom erőfeszítése – tudniillik hogy nem szeret blogolni, mégis rittyentett ide nekem két posztot is, hogy megmentse a becsületünket – felszította a harci kedvemet. Szóval, nagy levegő és hajrá! 

Ilyen idő távlatából kicsit nehéz már felidézni, hogyan is került a kezembe az osztrák szerző ifjúsági regénye, de gyanítom, hogy egynéhány komolyabb olvasmány megfeküdhette előtte a gyomromat, így régészkedtem magamnak valami könnyed szórakozást.

Szerencsére nem is csalódtam, Susan története lendületes, kalandos, de különösebb agymunkát nem igényel a felnőtt olvasótól. Ernst Joseph Görlich a rabszolgatartó déli államok korába kalauzol vissza minket, ahol Susan, az úri körülmények között nevelkedett földbirtokos lány apja halála után egyik pillanatról a másikra a társadalmi ranglétra túlsó végén találja magát, vagyis  rabszolga lesz belőle. Mivel édesanyja is rabszolga származású volt, mondjuk ki őszintén, a hiba akkor csúszott a számításba, mikor édesapja elfelejtette nevére venni a kislányt. Végrendelet hiányában Susan tehát kalapács alá kerül, és a ház többi szolgálójával együtt szépen elárverezik.

Nagy szerencséje, hogy új otthonában akad egy szövetségese, a birtokos fia, akit meghat a lány története, és saját küldetésének érzi, hogy megtalálja a végrendeletet, amiről senki nem tudja biztosan, hogy létezik-e egyáltalán. Izgalmas, fordulatokban bővelkedő történet keretében ismerkedik meg az olvasó a fehér rabszolga és rajta keresztül a színes bőrű rabszolgák nyomorúságos sorsával. Egyszeri kikapcsolódásnak remek volt, ráadásul lassan-lassan fogy az a temérdek mennyiségű csíkos könyv a polcon, amit még nem olvastam :)